Halál élőben II.

VISSZHANG - LXI. évfolyam, 19. szám, 2017. május 12.

Akár egyet is érthetnénk Grecsó Krisztián „a hazai közélet szánandó mételyéről...” szóló búsongásával, ha írásának (Halál élőben, ÉS, 2017/18., máj. 5.) apropója nem egy olyan televíziós élő közvetítés lenne, amit a szerző, teljes egészében, minden kétséget kizáróan nem látott.

„Történt ugyanis, hogy egy atlantai színházban (...) az Amerikában ismert és ünnepelt gitáros (Bruce Hampton) hetvenedik születésnapja ürügyén tartottak látványos koncertet. (...) A sors, a jóisten, az égi erő viszont másként gondolta el a dramaturgiát. Úgy rendezte, hogy az önfeledt improvizáció közben az ünnepelt szíve megálljon, és az ember, a test, összeessen, ott, a világot jelentő deszkákon, éppen saját születésnapján, amikor a többiek muzsikával ünneplik. A felvételen az látszik, hogy amint az ünnepelt elszédül, a mellette állók azonnal abbahagyják a zenélést, és próbálnak segíteni, mivel a színpad gigászi méretű, és bitang a hangosítás, vannak néhányan, akik csak néhány másodperc, esetleg fél perc múlva veszik észre, hogy a többiek elhallgattak. De ez is meglepően hamar megtörténik, ők is befejezik a muzsikálást, egy perc sem telik el, és a (...) zenekar, kórus és mások eltűnnek a színpadról, és az élete nagy napján eltávozott zenész sincs már ott” – írja Grecsó, azonban az Indavideon ma is elérhető kb. 12 perces felvétel egészen másról  tanúskodik.

A színpadon valóban önfeledt jamelés folyik, Hampton a színpad szélén hátul énekel, majd kb.  4’40”‑nél a színpad elejére jön, és a zenekar felé fordulva letérdel a kontrollhangfal elé, és átöleli azt, mintha az egész zenekart akarná egyszerre magához ölelni. A zene mindeközben olyan sodró és oly eksztatikus, hogy a közvetlenül mellette játszó gitáros fiú sem gondol semmilyen rendkívüli helyzetre, ahogy a zenekar többi közelben vagy távolabb játszó tagjában sem merül fel, hogy bármi baj lenne. Mindent a zene ural a színpadon és a nézőtéren is. Néhányan – ahogy a közvetítés látni engedi – megbocsátó mosollyal és szeretettel tekintenek Hampton irányába, „megpihent az öreg”, gondolhatják magukban. 6’49”-nél a dobos odalép a színpadon fekvő, hangfalat ölelő zenészhez, és feltartott hüvelykujjával jelzi a társaknak, hogy minden ok, visszatérve a dobokhoz, mintegy karmester, a zenélést még nagyobb tempóra inti. 8’18”-nál, valaki a közönségből vagy a back stage-ből mégis a színpadra érkezik. 8’29”-kor a közelben játszó zenészek abbahagyják a zenélést, de a színpad másik oldalán önfeledten éneklő hölgy és a partnere további fél perc múlva fejezi be a számot. Nem megszakítják, hanem szépen, ahogy kell, lezárják, mosolyogva néznek az ünnepelt irányába.

A zenélésnek tehát kb 8’54”-nél, több mint 4 perc után van vége, Hamptont sietve kiviszik a színpadról, az egyik zenész udvariasan elbúcsúzik a közönségtől, megköszöni, hogy eljöttek, és megdicséri őket, hogy milyen fantasztikusak voltak, 9’18”-kor a színpad felére behúznak egy függönyt.

Ezek után ez, az ugyancsak hamis állítás: „...Hogy mit látunk, az egy fikarsznyit  (sic!) se számít, az már sokkal izgalmasabb, hogy a magyar netes sajtó szinte kivétel nélkül úgy tálalta mindezt, hogy gonosz, érzéketlen, szinte gyilkos zenész kollégák percekig mulatoztak tovább halott társuk mellett, úgy, hogy észre sem vették, az a nyomorult beszédült a kontrollhangfalak mögé”, már kicsit sem meglepő. Ilyen beállítással, aki valóban olvasott erről, nem találkozhatott, hiszen a netes sajtó szinte kivétel nélkül ugyanazt az indexes tudósítást vette át, amiben a fent leírt eseményeknek megfelelően azt írják, hogy a zenekar még percekig játszott. Mert ez történt. Utólag tudjuk, hogy mi, nézők egy drámai és fatális esemény tanúi voltunk, az ünneplő zenészek pedig ennek a gyanútlan résztvevői. Bruce Hampton pedig azt kapta a sortól, ami keveseknek adatik meg, hogy a zene lehetett számára az élet és a halál.

És ha mindezek után még a közélet szánandó mételyére gondolunk, marad a búsongás.

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 19. szám, 2016. május 13.
LVIII. évfolyam, 36. szám, 2014. szeptember 5.
LVIII. évfolyam, 34. szám, 2014. augusztus 22.
Élet és Irodalom 2018