Kelengye

Vannak befektetők és vannak spekulánsok, a kettő közötti különbség elvi és alapvető. A befektető pénzt invesztál az országba, értékpapírokat vásárol vagy üzemeket épít, utóbbiaknak az avatásán néha még Orbán is megjelenik. A spekuláns a befektető inverze, ugyanis pénzt visz ki az országból, értékpapírokat ad el, vagy a nálunk működő gyár profitját akarja máshol megforgatni. A befektető jóravaló, derék és erkölcsös, a spekuláns ellenben komisz, galád és elvetemült, még akkor is, ha netán ugyanarról a személyről, pontosabban ugyanannak a személynek két különböző aspektusáról van szó.

Nagy misztérium ez, más népek nem is igazán tudják átlátni. A mi dolgunk azért könnyebb, mert a rövid, ám nagy hatású Rákosi-érában megtanultuk az alapokat. A spekuláns a proletárok húsát eszi, vérét issza, egyébként pedig hét anyja volt, de megölte valamennyit. Más kérdés, hogy akkoriban ennek még láthattuk valamelyes értelmét, hiszen a spekuláns a kapitalizmust építette, mi a proletárdiktatúrát, ergo nem is lehettünk mások, mint egymásnak halálos ellenségei. Most viszont a helyzet komplikáltabb, hiszen immár mi is kapitalizmust építünk, mégis ugyanúgy kell utálnunk a spekulánst, mint a Rákosi-kor fényes napjaiban. Nyilván azért van ez így, mert az agitprop osztály sublótjának legalsó fiókjában hatvan–hetven éves brosúrák porosodnak, a tanácsadó jobb híján azokat forgatja és iparkodik az olvasottakat hasznosítani. Ha volna eredeti víziója egy újszerű, ádáz és kellőképp diabolikus ellenségről, azt nyilván nem ránk pazarolná, hanem inkább Hollywoodban házalna vele, ott jobban fizetnek, és senki se basztatná őt a Gucci táskái miatt. De hát mindenki avval főz, amije van.

Szíriusz és moretti

Adott egy város, amelyet délről a tenger határol, északról és keletről szorosan körülfogja Horvátország – a szomszédos, már horvát közigazgatás alatt álló Sušakot pusztán egy keskeny folyó, a Fiumara (horvátul: Rjeҫina) választja el –, nyugati peremén pedig már az osztrák határ húzódik. A kedvelt nyaralóhely, Abbázia (ma Opatija) az Isztriai-félsziget többi részével egyetemben Ausztriához tartozott, de hogy a politikai határok mennyire nem követték a földrajziakat, azt jelzi például, hogy a Sušaktól keletre eső Szádrév (ma Bakar) szintén a magyar tengermellék része volt. Természetesen a Monarchián belüli határok javarészt képletesen voltak értendők, mert miközben a Fiumara, illetve Rjeҫina fölött átívelő híd egyik végén ott lengett a magyar, másik végén a horvát lobogó, Abbázia és Fiume között közvetlen villamosjárat közlekedett. (Nem nehéz észrevenni, hogy a folyóról kapta a város mind eredeti olasz, mind későbbi horvát nevét.)

Szerzetes futólépésben

Beszélgetés Zatykó László ferences szerzetessel

1973-as pappá szentelésekor jelmondatul Ady Endre Kis, karácsonyi ének című versének néhány sorát választotta: „Uj csizmám a sárban, / Százszor bepiszkolnám, / Csak az Urnak szerelmemet / Szépen igazolnám.” A jelmondat kinyomtatásához az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá, mondván, a szocializmusban, ha „a pap az állam és az egyház közötti jó viszonyt ápolja, akkor a csizmája, mint a lakkcipő, olyan fényes marad”.

1989-ben néhány szerzetestársával együtt – elmondása szerint Jakovlev szovjet ideológiai titkár és Paskai László bíboros tárgyalása nyomán – a Szovjetunióba küldték, Nagyszőlősre, ferences missziót alapítani. A szovjet járási egyházügyi hivatal a Magyarországról érkező szerzeteseket fenntartással fogadta, a hatóság megfigyelte, lehallgatta őket.

Zatykó László a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány szerzetese, az Új Ember lelkiségi rovatának a munkatársa, aki amellett, hogy a Ferences Betegápoló Nővérek lelki asszisztense, az állami fenntartásúból katolikussá lett iskolák tantestületeinek a továbbképzését is végzi.

Galéria
Tovább
Élet és Irodalom 2017